Dönteni valamiben néha kicseszett egy dolog. Mindenki rád figyel, azt várják, hogy kinyögd végre azt a szót, amitől majd minden új fordulatot vesz. Ez a döntés nagy hatással lesz az életedre, de rosszabb esetben valaki máséra is. Pedig nincs jogod dönteni mások élete fölött. Neked csak a sajátodhoz van jogod, és a sajátodat kell a döntéseid által a megfelelő irányba terelgetned.
Persze ez közel sem ilyen egyszerű. Amilyen könnyűnek hangzik, olyannyira nehéz. Főleg ha történetesen az az ember, akinek meg kell hoznia a változást teljesen döntésképtelen. Aki kinyitja az áruház mélyhűtőjét, mint aki pontosan tudja, mit akar, aztán addig gondolkodik azon, mégis melyik joghurt lenne a legjobb, míg az összes ujja oda nem fagy a hűtőhöz. Akinek mindegy, hogy milyen ízesítésű a fagyija, de mire megkapja már határozott véleménye van a vaníliáról, mégpedig az, hogy ki nem állhatja.
Sajnos a világ olyannyira rohanóra fogta, hogy nincs ideje megvárni a lemaradókat. Gyorsnak és határozottnak kell lennünk, különben elsodródunk a többiekkel. Próbáljátok ki egyszer, hogy minden cél nélkül ráérősen, a kirakatokat bámulva bolyongtok a főutcán! Higgyétek el, minden ember úgy fog rátok nézni, mint egy elmeháborodottra. Hát hogy gondolod, hogy te ilyen lassan sétálgatsz? Elállod a sietők elől az utat. Milyen jó, hogy semmi dolgod nem akad. Tölthetnéd hasznosabban is az idődet…
Ezek a gondolatok az emberek arcára vannak írva, ha csak ki nem mondják nyíltan. Társadalmilag nem elfogadott a semmittevés és a rohanásnál lassabb tempó. Á, nem is fecsérlek erre több betűt. Visszatérve az időnk tényleg végleges, egyszer mindenkinek lejár, ami adatott. Ettől függetlenül nem gondolom időpocséklásnak a mérlegelésre szánt idő mennyiségét fontos kérdésekben. Tehát inkább többet foglalkozzunk a kérdéssel, mint hogy elhamarkodjuk a választ. Pláne, ha ez a későbbiekben mások életére is kihatással van. A konkrét példa az én nagy problémám volt:
Menni vagy maradni?
Ez az az egyszerű kérdés, ami éjjel nappal foglalkoztatott már jó ideje. Eddigi stratégiám a halogatás volt, miszerint ráérünk még ezzel foglalkozni. Csakhogy ez az időszak régen letelt, és átléptünk a sürgetős szakaszba. Ettől függetlenül a döntés cseppet sem vált könnyebbé. Azt a tanácsot kaptam, hogy a legjobb az, ha mérlegeljük, melyik választás miféle pozitív és negatív dolgot von maga után, és eszerint döntünk. Sajnos ez a módszer esetemben nem tűnt túl segítőkésznek, mert az érvek helyett a mérleg két serpenyőjébe a szívemet és az agyamat helyeztem. Ember legyen a talpán, aki aztán e kettő közül választani tud. Mindkettő létszükséges, így aztán az ember egyik felét elveszti a választás által. Fél ember meg nem tud teljes életet élni.
El is érkeztünk a zsákutcába. Körülbelül eddig jutottam potom pár hónap alatt. A zsákutca magas falai között ácsorogva senki nem tud segíteni. Mindenki elmondja a saját véleményét, de szorult helyzetekben ők is csak a falak között állnának és várnának. De mire? A csodára? Csakhogy itt nem lesz semmiféle csoda, tehát cselekedni kell.
Na most, ha eljutunk az élet egy ilyen mérföldkövéhez, akkor a fejlődés érdekében meglehet, hogy fel kell adnunk valamit. Nem a szívünket az agyunkért cserébe, de talán az egyik vesénket. Ami nélkül még létezhetünk, de a cél megér ennyi áldozatot. Ez nyilván fájdalommal is jár, de csak rövid ideig. Főleg a döntés meghozatalának pillanatában. Később viszont a seb beheged, és aztán ha ránézünk büszkeség fog el minket, hogy ezt is túléltük és jót tettünk magunknak egy nagyobb jó elérése érdekében. Ez szépen hangzik nem igaz?
Csak hogy a másik oldalon van az a változat, amitől már a döntés előtt rettegünk. Mégpedig az, hogy felbolygatjuk az életünk a semmiért cserébe vagy rosszabb esetben valamiért, amiről kiderül, hogy nem olyan, mint képzeltük. Feladni dolgokat azért a célért, ami aztán cserébe egy álomképpé fakul? Nem éri meg.
És itt jön a de. Mégis, hogy akarunk a dolgokon változtatni, ha meg se próbáljuk? Kényelmesebb hagyni az egészet és maradni a megszokottnál, csakhogy ezzel nem leszünk boldogabbak. Ilyenkor szoktuk azt mondani, hogy félünk a változástól. De mi nem magától a változástól félünk. Attól félünk, hogy a változás után csak még rosszabbra fordul a helyzetünk, akkor pedig inkább megelégszünk azzal, amink van. Csak hogy ettől az emberek idegesek és depressziósak lesznek, és legfőképpen boldogtalanok.
Tehát, mivel én nem erre vágyom, mikor elérkezett a döntés határideje, meghoztam a lehető legkedvezőbb dolgot. Kompromisszumot kötöttem mind a szívemmel és agyammal, mind azzal a másik emberrel, akinek ugyanúgy dönteni készültem az életéről.
A kompromisszum szótól a hátamon is feláll a szőr, mert ez nekem azt jelenti, hogy egyik akarat sem érvényesül igazán. Ezáltal kielégítetlen akaratok sokasága rémlik fel előttem a szó hallatán, és ez óriási hiányérzést kelt bennem. Mint kiderült, a való életben nem ilyen rossz a helyzet. Meg lehet úgy oldani, hogy elfogadható legyen mindenki számára. Ha kettőn áll a vásár, csak ez által tudsz kilépni a döntésképtelenség helyzetéből. Tehát teljesen jó döntés ilyen esetben nincs, de találhatunk valami hasonlót. Tudom, ez most elég rosszul hangzik, de a gyakorlatban nem ilyen tragikus a helyzet. Még nagyon fontos megemlítenem, hogy mindenki saját magának hozza meg a döntését, mert ha másra hárítja és végül nem lesz elégedett az eredménnyel, később nem vonhatja kérdőre a másikat a saját hibája miatt.
Végül is esetemben nem veszítettem semmit, csupán bizonyos vágyaimat kis időre előbbre helyeztem a többihez képest. Ez azért így nem is olyan rossz, és ezt sikerült is év végére végre eldöntenem…
Hát én ezzel zárnám ezt az évet, most már csak jövőre jelentkezem újra:) Boldog Új Évet mindenkinek!
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.